Mai bejegyzésünkben a 6. honvéd gyalogezred egyik tartalékos zászlósának, Fekete Józsefnek a visszaemlékezéseiből idézünk. Az első részben az 1941 tavaszán végrehajtott délvidéki hadművelet előkészületeiről, a mozgósításról és a naplóíró zászlóaljának Duna – Tisza közén történt felvonulásáról olvashattok.
"1941. április 4.-én kaposvári ezredünknél részleges mozgósítás lép érvénybe. Ismét jönnek a tartalékosok, ismerősök, ismeretlenek. Másnap a vásártéri lósorozáson kapok feladatot. A somogyi gazdák behívott lovaiból válogatunk a hadrakelő zászlóalj vonatosztaga számára.
A megalakuló ikerzászlóalj most a cukorgyár és a nagy hengermalom felszabadítható helységeiben nyer elszállásolást. Igen nagy a fejetlenség, amely főleg abból adódik, hogy az új parancsnokok nem ismerik az embereiket.
Április 7-én, hétfőn, olyan hírek érkeznek, hogy a jugoszláv repülők Pécset és Szegedet támadják. A menetkészültséget még el sem érő alakulatok számára még azon éjjel riadó, amjd berakodás és felvonulás a Duna-Tiszaköz déli határsávjába.
Még arra sem jut idő, hogy az új egységparancsnokok néhány mondat erejéig ismerkedjenek embereikkel. A mi századparancsnokunk egy eddig sosem látott tartalékos főhadnagy. A szegény jámbor Szigetvár melletti kis tanyáján hagyta ott a munkáját a SAS behívó szavára.
Április 8-án a nagybaracskai állomáson kirakodunk. A faluban elszállásolunk, majd egy éjszaka után gyalogmenetben a határ felé közelítünk. Dávod község az új szálláshely, azaz számomra csak feltételesen, mert három géppuskás rajjal azonnal ki kell vonulnom a szállás biztosítására., a helységtől elég távol eső Ferenc csatorna vonalába.
A három géppuskát a töltés oldalába helyeztetem. Feladatuk egy esetleges jugoszláv támadás elhárítása. A naptár nagycsütörtököt mutat. Az iskolákban szünet, otthon húsvétra készülődnek. Mi itt kinn a szántóföldön ősszel ottfelejtett kukoricaszárat gyűjtögetünk. Ebből építünk kunyhókat, mert a havas eső egyre sűrűbben pásztázza végig a lapos vidéket. Tüzelni nem szabad, mert a füst áruló jel lehet. Éjszaka didergünk.
11-én hírvivő érkezik a visszarendelő paranccsal. Rémhíreket is hoz. Alakulataink tévesen kerültek erre a vidékre. A mi felvonulási sávunk innen keletre Katymár község környékén van. A rémhírek – vagy röviden erhák – nagy része később valósnak bizonyult. Most is így történt. Gyalogmenetben vonulunk vissza bajára, s onnan egy másik úton délkeletre, Bácsbokod irányába.
Fejünk felett egészen alacsonyan német repülők húznak északkeleti irányba, hogy majd újabb bombarakománnyal visszatérve pusztítsák Belgrádot.
Bátmonostor után Máriakönnye búcsújáróhely vonalába érkezünk. A bajai diákévek alatt ide jártunk kirándulni. Ó, ti ártatlan szép esztendők! Mennyire megváltozott körülöttem azóta a világ. Akkor még azt tanulgattam, hogy mint kell a kis emberpalántákat értelmes emberré felnevelni. Most azért járunk erre, hogy majd egy megadott jelszóra felnőtt embereket semmisítsünk meg és ez még fordítva is előfordulhat.
A nosztalgikus érzések Baja város határához érve még jobban felerősödnek. Öt küzdelmes diákév és egy szép elbúcsúzás emléke kísért. Akkor még csak nem is sejthettem, hogy újabb öt év múltán ilyen kiszolgáltatottan láthatom viszont ezt a kedves kisvárost. Nagypéntek délután van, sok az ember az utcákon. Félig ünnep van, sőt a protestáns felekezetek számára a legnagyobb ünnep. A városcentrumot most elkerüljük. Az öreg preparandia két egymás mellett lévő, de stílusában eltérő épületeit a „sóhajok hídjával” együtt most is csak lelki szemeimmel látom.
Délkelet felé elhagyjuk a várost. A kissé egyhangú bácskai homokságon 20 km-t kell gyalogolni, míg a legközelebbi települést, Bácsbokodot elérjük. Tartalékos századparancsnokom előttem lóháton poroszkál. Ő is és a lova is láthatólag nehezen viseli az egyhangú menetelést. A főhadnagy hamarosan ki is száll a keménynek vélt nyeregből és inkább gyalogosan folytatja az utat. Beleegyezésével elfoglalom az üresen hintázó nyerget. Nem járhattam lovardába, de úgy érzem, hogy lóra termett nemzet fia vagyok, - hisz apám is huszártizedes volt – és így nem is lehet semmi baj.
A keskeny makadám úton, velünk egy irányban mellettünk a hajmáskéri nehéz tüzérség motorizált alakulata húz előre. A nagy hangon dohogó Hofferok és a csörömpölőn dübörgő Pavézik csak nem akarnak elfogyni. A fel-felerősödő zajt már a ló is megunja és hirtelenében átfarol velem a másik menetsávba, ahol éppen egy félig hernyótalpas vaskolosszus csörtet előre. Pillanatokon múlik, hogy nem kerülök lovastól a vasszörnyeteg alá.
Április 12-én a legénység is kipihenten ébred és mégis nyomott a hangulat. Mindenkit egy csendes szorongás vesz körül. Vajj mi lesz velünk? Túlélői maradunk-e a elkövetkező óráknak? Kevés beszéd esik, míg a határ felé közelítünk. Katymár községet elhagyva a menetoszlop megáll. Előrerendelik a századparancsnokokat. Ők kapják a támadási parancsot a részfeladatokkal együtt. Ennek értelmében az út két oldalán az éppen sarjadásnak induló zöld vetéses mezőkön elfoglaljuk a készenléti helyeket. A határ kb. 3 km. Előttünk egy km-ra egy másik zászlóalj készülődik támadáshoz. Így a második lépcsőbe kerülünk. Ez kissé oldja a feszültséget.
Ezután hosszú várakozás kezdődik. Elölről semmiféle harci zaj nem hallható. Mindinkább reménykedünk abban, hogy a támadás ezúttal is elmarad. Különben is minden támadás tüzérségi előkészítéssel kezdődik. Sávunkban pedig egyetlenegy ágyúdörej sem hallható. Délutánra kerül sor, amikor a „gyakorlat lefújva” kürtszó felhangzik és a parancs a gyülekezőre int.
Nyilvánvaló, hogy az első lépésben felvonulók semmiféle ellenállásba nem ütközhettek. 18 óra 30 perckor puskalövés nélkül jutunk át Jugoszlávia földjére. Egy óra múltával Regőce községbe érkezünk. "
(folytatjuk...)
