Ebben a bejegyzésben Horváth József honvéd - 6. gyalogezred póttartalékos század, géppuskás szakasz - visszaemlékezéseiből olvashattok. Horváth József az NB II.-es kaposvári Rákóczi futball csapatának volt a játékosa egészen az 1942 októberi behívásáig.

Századával a fronton lévő 6. gyalogezred veszteségeinek feltöltésére jöttek ki. Az alábbi naplórészletben az 1942 november 27. és az 1943 január 5. közötti időszakot elevenítjük fel. A század ekkora ért ki a front mögött kijelölt területére és januárban hagyta el a biztonságosnak mondható települést, hogy elvonuljon a közeli doni frontra.

„Kettő napi pihenő után az ügyességem folytán tehergépkocsin mentem kb. 10-15 km-re lévő faluba, Kosikba. A többiek persze gyalog tették meg az utat. Délelőtti órákban értem oda, a gyalogosok délután, én addig a részükre kijelölt házhoz mentem, hogy hol is leszünk. Úgy látszik itt sokáig maradunk, mert itt lesz a kiképzés és a hozzászoktatás a hideg orosz télhez. Érdekesek az itteni lakások- Hutter – Kaszolynak hívják. Mire a többiek megérkeztek, én már a jó meleg szobában voltam. A kocsiról leszedtem a cuccokat és ideiglenesen leraktam. A szobában két ágy volt, az egyiken én a másikon a zászlós úr aludt.

 

KOSIK és környéke 1942. nov. 27- 1943 jan. 5. (Horváth József rajza)

 

Kosik: Völgyekkel körülvett kis település. Két soros az utcája. Volt egy nagyobb épülete, ami iskola lehetett, egyébként itt volt a konyha. A házakat egymástól elválasztó kerítés vagy sövény nem volt. Novij-Oszkol irányába, É-Ny-i irányba kopár hegy húzódott, amelyen a téli napsütés alkalmával csillogott a hó. Keleti irányban erdőségek voltak. A falu északi részén kis patak volt, ami télen a legnagyobb hidegben sem fagyott be.  A lakók kevesen voltak, asszonyokból, gyerekekből és néhány öregemberből tevődött ki. Csendes ki falu volt.

Csak a géppuskás szakasz, mi maradtunk ebbe a kis helységben. Itt volt a kassaiak menetszázada, amely 2 hét múlva elvonult a frontra. Ezek parancsnoka egy őrnagy volt, akit vadállatnak, embernyúzónak hívtak. Kegyetlen volt a katonákhoz, mindig volt náluk kikötés. Enni – inni nagyon szeretett. Mikor elvonultak, csak mi maradtunk a faluba, ahol a nyugalom, a csend uralkodott. Másnap megkezdődött a szállások elkészítése. Az erdőből fát hoztak kocsival, amiből elkészültek a priccsek, az alvás részére. Szalmával leterítve, pokróccal letakarva, egy-egy házban négy-öt katona számára volt hely. A másik fontos munka az illemhelyek készítése lett. Érdekes, hogy egy helyen sem láttam, hogy lett volna. Kérdeztem tőlük, hogy a napi szükségletüket hogyan végzik el, azt mondták, hogy megvárják az estét, és a ház melletti mezőre mennek ki. No, legalább megoldódott ez is a kis falu részére, amit persze az ott lakók is használtak. A gazdám és én ketten laktunk egy házban, ahol voltak ágyak, így priccsre nem volt szükség. Nálunk is csináltak a honvédek egy jóképű klozetot.

A ház lakói: egy öregember –tipikus orosz volt, nagy szakállal-, a felesége és egy idősebb lánya, Boris volt a neve. Nagyon rendesek, tiszták és csendesek voltak. Eleinte visszahúzódóak voltak, később, mintha én is a család tagja lettem volna. A házban volt egy nagy szoba, abban voltunk mi és egy nagy konyha, amit egy deszkafal osztott ketté. Az egyik fele volt az előtér, amelyben volt a búboskemence, de úgy, hogy minden helységet fűtött. A másik felében laktak a háziak, általában ez volt a melegebb. Mivel az erdő közel volt, minden héten hoztak egy kocsi fát, amelyet fél méter nagyságúra vágtak fel és ezzel tüzeltem. Még a háziak is jól jártak, mert nem volt gondjuk a tüzelőre. Közben a szakasz részére megkezdődött a gyakorlatozás, a kiképzés, no meg az itteni hideghez való hozzászoktatás. Kiképzés volt puska vagy géppuska nélkül, hisz anélkül jöttünk ide. Azt mondták, majd a fronton kapjuk meg őket. Legalább nem kellett cipelni. Az életem itten szinte nyaralásnak mondható, nem jártam sehová, az én részemre nem volt gyakorlatozás. Innen még a sóhajtás sem ért haza, olyan messzire kerültünk el. A gondolataim de sokszor jártak otthon, de hiába, mert a sors ezt mérte rám, messze, távol a szülői háztól, a messze ismeretlenbe. A szakaszparancsnok Oros zászlós, akinek vagyok a legénye. Civilben mezőgazdász és mint tartalékos tiszt vonult ő is be. Őneki köszönhettem, hogy én nekem nem kellett sehova menni. Ebben a házban töltöttem nappalom és éjszakáim. A zászlós minden reggel elment és késő délután jött haza. Így egyedül maradtam egész napra. A reggelt mosakodással kezdtem, forró vízben, mindig derékig. De így is lett bennem tetű. A gatyám ráncaiban voltak. Minden nap kiszedtem azt a pár darabot, de másnap megint volt. Úgy látszik engem nagyon szerettek, csak azt nem tudom, hogy honnan jönnek és hol teremnek meg. Érdekes a zászlósban nem voltak, őt nem szerették. Általában a másik házakban lévő honvédekben is volt. Hiába volt a tisztítgatásom, mindig volt egy-kettő. Eleinte idegesített, majd később megszoktam. Mosakodás után rendbe tettem a szobát, ragyogott a tisztaságtól. Délelőtt volt általában a levélírás. Minden nap írtam, hisz nagy volt a névsor. Volt egy kis füzetem és abba írtam a feljegyzéseimet, a nagy út eseményeit. Délben elmentem az ebédért. Délután írtam vagy olvasgattam otthonról hozott könyveket. Nagyon nehezen szoktam meg az orosz nyelvet, nagyon furcsa volt, még a köszönést is nehezen tanultam meg. Még otthon kiosztottak egy orosz-magyar szótárt, amelyben a legszükségesebb szavak voltak benne és azokat tanultam. A szomszéd házban lakott egy tanító és annak volt egy 12-13 éves fia, akit haveromnak fogadtam és ő járt hozzám sűrűen. Valamit tudott németül és én így kérdeztem tőle, ő meg oroszul mondta, hogy mi az. Persze én is megtanítottam a magyar nyelv egyes mondásaira. Keresett a gyerek sűrűn, mert az ebédet megfeleztem vele, hisz kaptam eleget. No meg gyufát, meg cigarettát, amit az apjának adtam. Persze én is eljártam hozzájuk és ha nehezen is de elbeszélgettünk. A zászlós úr szolgálatot adott Sarapovkán és ilyenkor az ebédet és a vacsorát este szoktam elvinni, de átszoktam nappal is menni. Az út nem volt hosszabb 2-3 km-nél. Ilyenkor megálltam a falu mellett lévő patak hídján és nézegettem gőzölgő vizét, ami nem fagyott be. Estefelé amikor jöttem visszafelé, majdnem minden esetben repülő hangjára lettem figyelmes. Ilyenkor megálltam és próbáltam követni hangja utáni útvonalát. Rata volt, Novij-Oszkol felé ment és ott szórta le a csomagot. Nagy fény és robbanás követte, amit nagyon jól láttam és hallottam. Ilyen esti sétám általában heti két alkalommal volt. Érdekes, hogy mindig ekkor jöttek. Ez új volt nekem, mert még nem nagyon láttam ilyet. Visszafelé a gép fölöttem mehetett vissza. A ratát felismertem, mert különös zúgása volt, néha kihagyott a motor.

Hetenként két alakalommal a Sarapovkán lévő csapatok hagyták el a községet és mentek ki a frontra. Ilyenkor kiálltam a ház elé és integettem az ismerősöknek. Milyen a szerencse. A mi századunk lett az, amelyik legkésőbbre volt kijelölve, január 18.-ára, a frontra való elvonulásra. Mi leszünk azok, akik legutoljára hagyjuk el a falut. Közeledett a Karácsony, amelyre hoztak karácsonyfát. Ezekben a napokban kaptam meg az első lapokat otthonról és bizony sírva olvasgattam őket. De egyben öröm is volt, mert a kapcsolat megkezdődött az otthonnal. Karácsony estéjére nagyobb karácsonyfát csináltam. Már napokkal előtte készítettem a díszeket. Cigarettadoboz sztanioljából csináltam csillagokat, a kereszteket és a füzéreket. Csináltam cukorból – papírból készített szaloncukor utánzatot, a széleit ollóval kivagdostam. Amikor délután készen voltam vele, meggyújtottam a gyertyákat és szóltam a házbelieknek, hogy jöjjenek be. Mind a hárman beléptek és csak nézték és nézték. Majd a két öreg térdre rogyott és keresztet vetve imádkoztak. A lányuk az közömbösen nézte, mintha nem tudná, hogy mit jelenthet mindez. Majd átadtam az előre elkészített kis ajándékokat. Az öregnek cigarettát, az asszonynak gyufát a Borisnak cukrot. Este a zászlós úrral átmentünk a másik házba a honvédekhez, akik ugyancsak elkészítették a karácsonyfájukat és mindenkinek boldog karácsonyi ünnepeket kívántunk. Milyen boldog karácsony volt ez. Majd szilveszter este ugyancsak ezt megcsináltuk, de akkor egy üveg pezsgőt is vittünk magunkkal és azzal koccintottunk. De mire?

 

Írtam és feljegyeztem: Kosik, 1943. január.4.-én”

 

 

Szerző: nagylajoskiraly.gyalogezred  2010.09.06. 22:17 Szólj hozzá!

Címkék: kaposvár somogy horváth józsef kosik póttartalékos század novij oszkol sztarij oszkol oros zászlós rákoczi fc

A bejegyzés trackback címe:

https://nagylajoskiralygyalogezred.blog.hu/api/trackback/id/tr792276354

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.