1943 januárjában járunk, egy a szabadságáról megérkezett somogyi tüzér visszaemlékezéseit olvashatjátok. Visszaérkezése a lehető legrosszabb időpontban történt meg, a frontot már áttörték az oroszok, őket azonban pár emberrel a nem létező arcvonal felé irányítják. Fogságba esésének első napjaiból olvashattok egy részletet.

1943 január 14.-én ütegünk a hadtestparancsnokság utasítására a tűzlépcsőt - vagyis a lövegeket, lőszerrel együtt visszarendelte a visszavonuló alakulatok védelmére a front mögé, kb. ötven kilométerre. Ezáltal a Doni tüzelőállást elhagyva. Itt megjegyzem, amit hadifogságom alatt megtanultam. Alakulatunkat repülőgépről bombatalálat érte, s a hetven fős csoportból alig maradtak túlélők. Ezek után ütegünk teljesen megsemmisült.

A visszamaradt részleg erről semmit sem tudott. Amint a parancs szólt, bevárta a szabadságról visszatérőket, kiket beengedtek egészen a frontvonalig. Később tudtam meg, en az utolsó vonattal értem vissza a frontra. A vonat megállt. Mindenkit kiszállítottak, s tudtunkra adtak - Mindenki keresse meg az alakulatát, s azzal vonuljon vissza a megadott harci bázisra - Az én alakulatom egy csoportja várt ránk, nyolcan voltunk. Gépkocsival vártak bennünket, szálláshelyünkre vittek mindnyájunkat. Egy hadnagy fogadott bennünket, tudatta velünk - holnap reggel megyünk az ütegünk után. Szálláshelyük a németek által épített, s elhagyott föld alatti bunker volt, jó meleg helyiségekkel. A mi kis hatvan fős csoportunk a meleg alsó holmit duplán húzta fel, mert kint húsz-huszonöt fok hideg volt, a tájat meg méteres hó fedte s a szél hordta a havat. A gondolatok egyformák voltak. Senki sem mondta de sejtettük, a Don-i frontot áttörték az oroszok. Mindenki csak tűnődött, hogy mire virradunk reggel. Mindenki csak magába zárkózva hallgatott. Az ágyuk lövedékeinek robbanó hangját mindig közelebbről lehetett hallani.

Teljes, menetkész állapotban, felöltözve töltöttük az éjszakát. Mi szabadságosok amit hazulról hoztunk - meg a küldeményeket is – közös akarattal szétosztottuk. Mindenkinek jutott élelem pár napra való. Egyszóval felkészültünk minden eshetőségre. Par órás alvás, vagyis szundikálás után 1943 január. 17.-en reggel gépkocsira pakoltunk. Nekünk két gépkocsi állt rendelkezésükre. Minden simán ment. El is indultunk. Amikor a főútvonalhoz értünk, amilyen széles volt az úttest, olyan szélesen hömpölygött a menekülő áradat. Ez már rossz jel volt számunkra. Gépkocsiaink nehezen tudtak besorolni, a tömeg nem adott utat. A tehergépkocsin levők kezdtek félni. Huszonöt,- harminc fok hideg volt, s a szél hordta a havat. A visszavonuló áradat nem lankadt. Nyolcan,- tízen leszálltunk, hogy gyalog megyünk tovább, mert különben megfagyunk. Körülbelül tíz kilométert gyalogoltunk a tömeggel, az út fekete volt a vissza vonulóktól. Nagyon kellett vigyázni, mert néha jött egy-egy német tank,- vagy harckocsi, melyek visszafele menekültek az arcvonaltól. Ha nem álltunk félre, belehajtottak a menekülőkbe. Sajnos sokan így haltak meg. Az ágyuk lövedékeinek robbanásai mindig közelebbről hangzottak. Egyes lövedékek egészen közel csapódtak be mögöttük. A visszavonuló, menekülő tömegben utolértem gépkocsinkat. A fiúk kiabáltak - üljek fel – inkább gyalogoltam, nem akartam, hogy megfagyjon a lábam. A fülemben a nagy hangzavarban, csak azt hallottam - Ne ülj fel! Ne ülj fel! - Hamarosan megkaptam a feleletet. Amikor a gépkocsink tőlem olyan ötven, - hatvan méterre távolodott, egy aknavető lövedéke telibe találta, csak a robbanást láttam. A hideg végigfutott a hátamon, Csak az ösztönöm uralkodott rajtam, körös-körül robbantak az aknalövedékek, fütyültek a géppisztolyok golyói, minden oldalról be voltunk kerítve. A gyűrű bezárult. A lövöldözés nem szűnt meg. A fagyos hóban egy mélyedést leltem, bele vetettem magam. Szerencsémre a mélyedés egy árkot rejtett magába. Felettem a golyók fütyültek, a jajkiáltások zúgtak a fülemben. Az árokpartjára egy nagy, fehér tömeg zuhant, mely egy csomó havat rám lökött.

Igyekeztem a havat a kezemmel elkotorni, hogy lássak. Nem nagyon mertem megmozdulni, mer felettem erős golyózápor süvített. A lövöldözés kezdett szűnni, s kezdtem szabaddá tenni magam. S ekkor láttam, hogy a nagy fehérség egy szürke ló volt, mely már nem élt, a lövedékek kioltották az életét. Azokat a lövedékeket, melyek felém szántak a szürke ló felfogta, s megmentette az életemet. Jó negyven percig feküdtem az árokban a szürke ló védelmében, amikor elcsendesedett minden. Egyszer csak felhangzott az orosz katonák kiáltása. Felettem is elhangzott. Egy mongol képű, fiatal, orosz katona nézett le rám az árokba, ahogy megmozdultam rám fogta géppisztolyát. Majd látta, hogy a kezemben nincsen semmi, megfogta a vállamat, kirántott az árokból es azt kérdezte oroszul - órám, van-e? En mutattam : Délután három óra - tizenöt perc volt rajt. Letépte a csuklómról. Talán ez mentette meg az életemet. Majd fenéken rúgott és mutatta, hogy feltartott kézzel menjek a tömeg felé , ahol mindenkinek fel volt a keze tartva. Fájdalmasan könyörgő és halott emberek között bukdácsoltam a tömeg felé. A borzalmas látványt sem leírni, sem emlékezni nem kívánom.

Az égbolt mar kezdett sötétedni. A fogságba esettek száma meg csak nőttön-nőtt. Mint később megtudtuk, tizenkétezer ember lett hadifogoly. Ebben a tömegben volt magyar,- román, cseh, - szlovák,- olasz es zsidó munkaszolgálatosok. Ezzel aztán most kezdődött meg az életem legnagyobb megpróbáltatása. Szemeim az égre emeltem, fel sóhajtottam: Istenem, Köszönöm!  – A medál katonakönyvemben a szívem felett, a jobboldali zubbonyzsebemben az imakönyvem. Köpenyem jól begombolva, alatta a hidegtől megfagyva egy fél zsíros kenyér. A zsebemben egy halkonzerv, meg a bugylibicskám lapult. Ez volt a ruhámon kívül az összes vagyonom. Minden más holmim a gépkocsin maradt, mely felrobbant a társaimmal együtt, az aknalövedék találatától. Ekkor igazán éreztem, hogy valaki fogja a kezem, s csendben csodálkoztam magamban.

Jó két órai gyaloglás után teljesen besötétedett, amikor megint a kígyózó menet. Összetereltek minket egy csomóba, mint juhokat a juhászok. Ott topogtunk, hogy a lábunk ne fagyjon meg, mert aki állt, annak elfagyott a lába. Ezen a hosszú éjszakán elmúlt délutáni eseményeket, hogyan is vészeltem át? Valóban élek? Kábultan topogtam. A tömeg szótlanul imbolygott. Vártam a reggeli hajnalt, mit hoz a holnap.

Id Gyenesei István: „Hadifogságom története” c. kéziratából